Verba József Pestszenterzsébeten született 1914 március 3-án. Szülei a település tehetős polgárai közé tartoztak: saját üzletük volt. A háború alatt tönkrementek és elszegényedtek. A tehetséges kisfiút gyenge látása miatt a fővárosban, a vakok iskolájába íratták be szülei.
Tanulmányai befejeztével 1930. október 20-án a Vakokat Gyámolító Országos Egyesület tagjainak sorába vették fel. Társaival együtt egy kétéves tanfolyamon megtanulta a seprűkészítés összes munkafolyamatát. Sikeresen levizsgázott, majd 18 évesen seprűkötősegédként dolgozni kezdett és egészen 1942-ig ezzel a munkával kereste kenyerét.
1938 őszén megnősült. Házasságából 3 fiú született.
Verba József 1943-ban a seprűkötőműhely mestere lett – a látássérültek közül elsőként -, majd művezetője. Nehéz idők következtek számára is a háború utolsó éveiben és az azt követőkben. Tagja volt annak a Közellátási Bizottságnak, amely az intézetben élők ellátásáról gondoskodott. Gyengénlátó és vak társaival együtt maguk húzták a beszerzett élelmet egy kis kocsin. Akkoriban 150 látássérült élt az intézetben (1953-ig a Hermina út 7. szám alatt, a mai rendelőintézet épületében, amely szintén az intézethez tartozott).
A háború után a munka irányítására üzemi bizottságot választottak, melynek tagjai: Pell János (később az üzem műszaki igazgatója); Tauber Sándor és Verba József.
Néhány évvel a háború után megszűnt a gyámolító egyesület. 1949-ben létrehozták a Vakokat Foglalkoztató Nemzeti Vállalatot, amely később a Fővárosi Tanácshoz került és Fővárosi Kefe- és Seprűgyártó Vállalat néven működött több mint negyven éven át. A vállalat 1958-ban költözött a főváros XIV. kerületében lévő Laky Adolf utcába, ahol jelenleg Főkefe Ipari Kft. néven működik.
Több százra tehető azoknak a látássérülteknek a száma, akiket Verba József tanított meg a seprűkészítésre.
1959-től tíz éven át a seprűkészítés gyakorlati oktatója volt az egykori szakmunkásképzőnkben. Emberségre és munkaszeretetre is nevelte tanítványait. 1966-ban nyugdíjba vonult ugyan, de oktatóként tovább tanította a fiatalokat. Azután 1987-ben végleg búcsúzott az annyira szeretett gyártól.
Munkásságáért számos kitüntetésben részesült. 1966-ban a Vakok Szövetségétől a vakügy területén végzett odaadó munkájáért a Braille-Emlékérmet vehette át.
Életfilozófiáját mindannyiunknak érdemes megfogadni: „Úgy imádkozzál, mintha rögtön meghalnál; úgy dolgozzál, mintha örökké élnél!” (…)
Életének 83. esztendejében, 1996-ban hunyt el.
Lak István, a Vakok Világa, 1996 szeptemberi számában megjelent cikke alapján.
