Szigeti Sándor Szikszón születik uradalmi cselédek családjában 1925-ben. Három hónapos, amikor észreveszik, baj van a látásával. 5 éves korában műtéti beavatkozás hatására tökéletesen visszanyeri látását. Eltelik egy év, és egy gyermeki csíny következményeként – port szórnak egymás szemébe -, ki kell venni a bal szemét. Szerencsére, a másik szemével még elég sokáig, ha rosszul is, de érzékelheti a világot.
A gyermek életében sorsdöntő változást hoz, hogy édesapja 36 évesen meghal. Az édesanya a kilenc gyermekkel nem tehet egyebet, mint átmenetileg menhelyre adja őket. A jólelkű szikszói főorvos segítségével a tízéves „vak fiú” Budapestre, a Vakok József nádor Királyi Országos Intézetébe kerül. A pokol után ez a mennyország számára. Az első vacsora, a gyöngyleves és a mákos kukorica emlékét ma is őrzi. Rövid idő elteltével otthon érzi magát vak társai között. Mindvégig becsüli életének új állomását, és boldog, hogy a legnagyobb hatalom, a tudás birtokába juthat. Külön szeretettel emlékszik Tegyey Jenőnére, Vilma nénire, aki megtanítja neki a síkírást is, és aki egyben csodálatos nevelője. Egyetlen fájdalma a gyermekévekből az, hogy az intézetben „túlkorosnak” minősítik, emiatt kimarad életéből a hangszeres zenetanulás. Később, felnőtt fejjel autodidakta módon sikerül elsajátítania a zongorázást.
1942-ben fejezi be iskolai tanulmányait. Az akkori időkben a vakok és a gyengénlátók oktatásában szerepelt a távírászképzés. Ez a végzettség teszi lehetővé, hogy egy éven keresztül rádiótávírászként dolgozzon. A háborús években a sok kisebb gyerekkel magára marad az édesanyja, mivel a bátyját behívják katonának, ezért hazamegy. 1947-ben tér vissza ismét Budapestre és fokozatosan maga köré gyűjti a családot. Édesanyja és húgai a Vakok Állami Intézetében kapnak munkát, míg ő seprűkötőnek megy, és egészen 1951-ig dolgozik ebben a szakmában. Úttörő szerepet játszik abban, hogy a vakokat és a gyengénlátókat telefonalközpontokban kezelőként alkalmazzák. 1968-ban az akkori közlekedési miniszternek, Horn Dezsőnek javasolja, a Posta indítson vizsgával egybekötött tanfolyamot a telefonalközpont kezelők képzésére, így biztosítva a szakma színvonalát. Az első húsz vizsgázó közt ott van egyedüli látássérültként és sikeresen megbirkózik a feladattal. „Kísérleti nyusziként” egy 525-ös gépen bizonyítja a látó világnak, illetve sorstársainak, hogy a látássérültek valóban kiválóan alkalmasak a kezelői szakmára. Ma is meghatottan jut eszébe az a boldog pillanat, amikor egyedül marad a telefonközpontban és megéli a maga számára ennek a munkának szépségét és örömét. A fiataloknak jó tanácsként már sokszor elmondta és ma is ezt üzeni: becsüljék meg helyüket a telefonalközpontokban, mert az élet értelme a vakok és a gyengénlátók számára is csak a munka lehet.
Negyven éven át dolgozik telefonalközpont-kezelőként és a jó munka gyümölcseként számos kitüntetést mondhat magáénak.
1947-ben, egy szombati napon az akkor még a Vakokat Gyámolító Egyesületben, a Hermina u. 7. sz. alatt az egyik klubösszejövetelen találkozik élete párjával. Úgy történik minden, mint a mesékben: csak egy pillanat műve, hogy egymásba szeressenek és összeházasodjanak két évvel később. Ma sem szégyenli kimondani, ennyi év után még mindig szerelmes a feleségébe. Csodálatos éveke töltenek együtt és az 1951 -ben, majd a két évvel később született fiaikat teljesen önállóan tisztességgel nevelik fel: a nagyobbik híradástechnikai mérnök, a kisebbik Svédországban él és vállalkozó. A szülő-gyermek kapcsolat a mai napig felhőtlen. Két fiúunokájuk van, akik lassan felnőtté válnak. Annak idején a család lakás helyzetének megoldásában sokat segített az akkori munkahely, a Telefongyár, ahol 21 éven át dolgozik. Zuglóban kapnak lakást és ma is itt élnek, most már feleségével kettesben.
Közéleti szerepvállalás
Egész életén át úgy gondolkodik, hogy ami neki jó, az jó lehet sorstársainak is. Elképzeléseit, javaslatait igyekszik mindig megosztani a többiekkel. Már az 50-es évek elején másokkal együtt aktívan küzd a vasúti kedvezmény megszerzéséért, de ugyanígy a vakok személyi járadékának kivívásáért is. Egy 1958-ban elhangzó hozzászólása eredményezi, hogy a szövetség tagjai részletre vásárolhatnak írógépet. Fennállásáig, egészen 1958-ig tagja a választmánynak, majd évtizedeken át tudatosan készül a taggyűlésekre, a budapesti és az országos küldöttközgyűlésekre. A problémákat úgy veti fel, hogy közben ne bántson meg senkit. Van bátorsága igazságtalannak minősíteni például azt a degresszív bérezési rendszert, amit a 60-as években a Fővárosi Kefe és Seprűgyártó Vállalatnál bevezetnek, s melynek révén rosszul járnak az ott dolgozó sorstársai. Hozzászólását követően rövidesen megváltoztatják ezt a rossz és hátrányos rendszert.
Varázslatos egyéniség. Árasztja magából a szeretetet, az emberséget és az optimizmust. Az eltelt évtizedek alatt számtalanszor hallatta hangját a vakügy különböző fórumain, szóvá téve a hiányosságokat, ugyanakkor konstruktív javaslataival szolgálva sorstársait.
76 éves korában hunyt el.
Bartha Zsuzsa: Vakok Világa.
