Somorjai Ferenc 1923 október 3-án született Budapesten. A szülésnél szemfertőzést kapott, így egész életén át rossz szemmel bajlódott. Szülei 1931-ben beíratták a Vakok Intézetébe, ahol örökre eljegyezte magát a muzsikával. Zongorázni Greizinger Istvánnál tanult. Ő volt a legkedvesebb tanára. Orgonára Jármer Lajos oktatta, hegedűt Fidler Lajosnál és Berindán Lászlónál tanult. Egy alkalommal még hegedűszólót is játszhatott az iskolai zenekarban. Mindezek mellett egyházi énekkarban és az iskolai kórusban is énekelt. Akkor szeretett bele a kóruséneklésbe.
A hat elemi osztály után három továbbképzőt végzett, és 1940-ben „képesítő vizsgát” tett. Az „Intézet”-ből kikerülve azonnal folytatta tanulmányait orgonaszakon a Nemzeti Zenedében Gergely Ferencnél, aki 1946-tól Zeneakadémiai professzora is lett. Valójában zongorista akart lenni, ezért 1941-ben felvételizett a Zeneakadémia zongora tanszakára. Tanára a későbbi jónevű zongoraművész, Wechner Tibor lett, akinek irányítása mellett szerzett művésztanári oklevelet.
1945-ben Veres Sándor osztályába zeneszerzésre is beiratkozott, 1946-ban Ferencsik Jánosnál tanult a karnagyképzőn három évig, mellette folytatta a már említett orgonaszakot is. Népzenét a szigorúságáról híres Kodály Zoltánnál tanult.
Akkor már a politikai hovatartozás többet nyomott a latban, mint a szakmai felkészültség. Mivel még 1947-ben Gergely tanár úr ajánlására kántor-karnagyi állást kapott a Szerviták templomában, – ahol 1960-ig tevékenykedett -, ezért állami állást nem tölthetett be. 1950-ben magánzeneiskolát alapított Soroksáron, amely 10 éven át működött. Zongorát tanított, továbbá hegedű-, és harmonikaszakot is szervezett. 1955-ben énektanár lett egy pesterzsébeti általános iskolában.
A Vakok és Csökkentlátók Szövetségétől 1954-ben felkérték a nagy múltú Homérosz-énekkar vezetésére. Az akkori „Zenei szakosztály” titkárának is megválasztották, Aa „Zenei értesítő” című folyóirat szerkesztését is elvállalta. A szakosztály elnöke a kiváló sorstárs zongoraművész, Ungár Imre volt. 13 éven át irányította az énekkart. Élete legnagyobb pedagógiai sikerének tartotta ezt az együttműködést.
Évente hangversenyt adtak a Zeneakadémia nagytermében, ahol kiváló vak muzsikusok működtek közre, mint az imént említett Ungár Imre, Stomfai Károly orgonaművész, Gavrán Róza szólóénekes és mások. Az első plakátokon hirdetett koncertjük alkalmával kedves tréfát eszeltek ki látó barátai. Az ötvenes években Homérosz nevét „Homeros”-nak írták. Három Filharmóniás barát a koncert előtti estén, a Nagykörút plakátjain végig „átjavították” hőmérős énekkar”-ra. Másnap az Országos Filharmóniában dühösen reklamált. Kiderült, hogy a tettesek a cimborái voltak. Attól fogva csak „Hőmérősök”-nek nevezték a kórust.
1964-ben meghívta Jutta Grimm művésznőt, a lipcsei Tamás templom orgonistáját, aki csembalón kísérte a kórust a Bartók-teremben tartott hangversenyen. A műsor második részében Kodály műveit énekelték. Tiszteletből meghívták a mestert is. Legnagyobb ámulatukra Kodály eljött és elismerő szavakkal méltatta az énekkar teljesítményét. Ugyanebben az évben kislemezen örökítették meg az énekkar produkcióját.
A 60-as években Székesfehérvárra költözött, ahol a városi Hermann László Zeneiskola és Zeneművészeti Szakközépiskola zongora és zeneelmélet tanára lett. Végre a szeretett tárgyait taníthatta. Emellett az akkori Országos Filharmónia megyei megbízottjaként hangversenyeket szervezett 32 éven át. Többek között az Ungária zongoranégyes lemezbemutató hangversenyét, valamint a MVGyOSz 80 éves fennállásának alkalmából kiadott CD bemutatóját. Kulturális téren segítette a szövetség székesfehérvári szervezetének munkáját.
Sokrétű tevékenységéért 1965-ben a Vakok szövetsége Braille-emlékéremmel tüntette ki. 1991-ben a Fejér-megyei önkormányzat Vörösmarty-díjjal jutalmazta, majd a városi önkormányzattól Székesfehérvár kultúrájáért kitüntetést kapott.
Mindezt a maradék látását kihasználva, és a teljes látás hiányát agymunkával pótolva tudta véghezvinni. Mindent kívülről megtanult. A vakok Homérosz-kórusát egyezményes hangjelekkel vezényelte.
Németh Tamás cikke alapján, mely megjelent a Vakok Világa, című folyóirat 1999 decemberi számában.
