Bocskai Imre 1914. február 2-án született Budapesten. A tökéletesen egészséges, élénk gyermeket hatéves korában elérte a spanyol járvány, ami látóideg-sorvadás következtében a megvakulásához vezetett. Az iskoláskorú kisfiú így a Vakok József Nádor Királyi Országos Intézetébe került. Itt kezdte zenei tanulmányait is, amelyekben hamar kitűnt. Az összhangzattant például három nap alatt sajátította el egy német nyelvű tankönyvből. Jármer Lajos, Schnitzl Gusztáv és Greizinger István alapozta meg zongora-, orgona- és vonóshangszer tudását, valamint általános zenei ismereteit.
Az intézeti misékhez abban az időben az orgonakíséretet a legügyesebb diákok adták, akkoriban szinte kizárólag ő. Már ekkor megmutatkozott kiváló improvizáló képessége, amelyet később, 1947-ben a híres francia zeneszerző, Messiaen is elismerésre méltatott.
A 16 éves Bocskai Imre már a kántori oklevél birtokosa, de a kántorkarnagyi munka mellett folytatja tanulmányait: végzi a gimnáziumot és a zeneakadémia zongoratanszakát. Mindemellett hangversenykritikákat ír a „Nép szava” című lapba, dolgozik a rádióban majd a filmgyárban is. A rádióban egyébként 12 éves korában fordult meg először.
1926-ban, a vakok intézményes hazai oktatásának 100. évfordulójára rendezett ünnepségsorozat keretében került sor egy rádióhangversenyre az intézet zenekarával, amikor is többek között Mascagni „Húsvéti kórus”-ának orgonaszólamát és Leonca-valló Harangkórusának zongorakíséretét látta el. Ettől kezdve a rádió műsorszerkesztői rendszeresen foglalkoztatták a cseperedő muzsikust. Nemegyszer kísérte pl. Polgár Tibor társaságában két zongorán az akkoriban igen népszerű Mocsányi-Lakos énekkettőst.
A harmincas években Bocskai Imre már komolyan komponál. A zeneakadémiai felvételi vizsgán Tornán István, a nagynevű pedagógus, Liszt tanítvány biztatására egyik saját művét is eljátssza, amely annyira elnyeri a mester tetszését, hogy rögtön saját tanítványává fogadja az ifjú tehetséget, tandíjmentesen. (Imre bácsi büszkén vallotta magát „Liszt unokának”.) Az öregedő Tornán ekkor már kizárólag saját lakásán tanít. Szalonjában mindennapos vendégek a kor zenei életének olyan reprezentánsai, mint Dohnányi Ernő vagy Bartók Béla.
Előbbinek köszönhetően Bocskai Imrét 1933-tól szerződés fűzi a rádióhoz, 1937-től pedig a Zeneakadémiához, ahol tíz éven át működik mint tiszteletdíjas tanár.
Fisz-moll szonatinájáért 1939-ben Budapest Székesfőváros Liszt Ferenc Nagydíjával jutalmazzák. Ennek nyomán Nyugat-Európában turnézik mint zongora művész, de el jut az Egyesült Államokba is.
A második világháború lehetetlenné teszi további művészkarrierjének kibontakozását.
A háborús éveket követően az akadémia tanári gárdája szinte teljesen kicserélődött. Távozni kényszerült a nagy pártfogó, Dohnányi is, így kinevezésre a vak művésztanár aligha számíthatott. Áthelyezését kérte hát zenei eszmélésének színhelyére, az immár Vakok Országos Nevelő- és Tanintézetébe.
Itt 1947 novemberétől 1974-ig, nyugalomba vonulásáig a szó igaz értelmében áldásos munkát végzett. Tanítványa volt többek között az egyre több elismerést arató Dobos Kálmán zeneszerző-zongoraművész, vagy a Svájcban új hazára talált és ott igen nagy megbecsülést kivívott zongoraművész-tanár, Rédai József. Egyáltalán, ha valakit az iskolából zenei pályára szántak, az Bocskai Imréhez került, hogy a felvételi vizsga eredménye ne múlhasson a szolfézson, zeneelméleten.
De Bocskai tanár úr nem csak a kiemelkedő képességű növendékekben tudta kibontakoztatni a született hajlamot. Munkája nyomán az akármilyen csekély mértékben is, de zenére fogható nebulók garmadája gazdagodott személyiségben-emberségben e csodálatos művészet varázslatos kincstárából.
Egykori mikulásünnepélyek felejthetetlenek nemcsak a hallgatóság, de talán még inkább azok számára, akiknek az a megtiszteltetés jutott, hogy részt vehettek az évről évre átalakuló, de mindig nagy-nagy odaadással és hallatlan szakmai igénnyel összeállított ének- és hangszeregyüttesben.
Imre bácsi maga írta ezeknek a vidám műsoroknak a forgatókönyvét és szinte mindent, ami csak elhangzott. Rigmusokat tudnánk máig idézni lebilincselően kedves és szellemes csasztuskáiból. Egynéhány dallamáról kiderült, Amerikában is ismerik? Istenem, ő maga adta egy alkalommal a konferáló kislány szájába: „A szöveget írta és a zenét a lehető legjobb helyekről szerezte: Bocskai Imre”.
Berindán László tanár úr mellett nem kis része volt abban, hogy az iskolai énekkar évtizedekre szinte kibérelte az első helyet az úttörő-seregszemléken. Gyerekfej jel-füllel is nyilvánvaló volta különbség az egy-két ujjas, félszeg, szürke zongorakíséretek és Bocskai tanár úr „bofis”, vagyis átkomponált, a kórust magával ragadó, zenekari hatású, de mégis adekvát kísérése között.
Minden növendékéhez személyes kapcsolat fűzte. Ritka eset volt, ha valaki nem kapott tőle valami jellemző, vagy legalább általa találónak gondolt nevet. Mindenki tudta annak idején, ki az a „Hiányos”, „Hév”, „Fütő”, „Csodagyerek”, „Csomag”, stb., stb. a különböző évjáratoknak megfelelően.
Sajnálatos halláskárosodása következtében (amelyről szinte soha nem beszélt, de amelytől nyilván rengeteget szenvedett) egyre inkább visszavonult a társasági élettől, a nagy tanári buliktól. Nyugdíjazása kimondhatatlanul keserűen érintette: lételemétől, az őt állandóan körülvevő pajkos, nemritkán gonoszkodó, de mindig nagyon szeretett gyerekek társaságától fosztotta meg.
Utolsó éveit, mondhatni, magányban élte hűséges, mindig szolgálatkész feleségével, a sokak által ismert és szeretett Margit nénivel.
Akik még úgy emlékeznek Imre bácsira, amint az óraközi szünetekben a szemközti folyosóablaknál áll füstkarikákat eregetve, kezében az elmaradhatatlan hamutartóval, talán el sem hiszik, hogy orvosai tanácsára egyetlen elhatározással mondott le a zenén kívül talán egyedüli szenvedélyéről. Lehet, hogy kissé későn? Hiszen hamarosan általános izomelgyengülés vett rajta erőt, úgyhogy utolsó két-három évét szinte ágyhoz kötve töltötte.
Szellemileg végig hihetetlenül friss maradt. Hűséges társai, majd egy tucat rádiókészüléke jóvoltából az utolsó pillanatig naprakész volt a világból, kultúrából, politikából, mindenből, ami fontos vagy érdekes.
(…)
A komponálást sem hagyta abba. Bár művei általános ismertségre, játszottságra nem tettek szert, két opusza is helyet kapott egy napjainkban forgalomban lévő egyházzenei orgonagyűjteményben. Zongoraműveinek jelentékeny része pedagógiai célú. Szonatinái, szvittjei különleges színekkel gazdagították – és gazdagíthatnák ma is – legalább a vak zongorázni tanulók repertoárját.
Valamikor a hatvanas években színvonalas cikksorozatot olvashattunk tőle a „Vakok Világában”. A Vakok Általános Iskolájából kikerült fiatalok sorsának további alakulásáról szólt. A sorozat címe ez volt: „Az élet kapuján túl”. Azon a keddi napon, nem sokkal a „Szabó család” után, Bocskai Imre zeneszerző, karnagy, orgona- és zongoraművész-tanár túljutott az élet legutolsó kapuján. Február 19-én, néhány nappal 78. születésnapja után meghalt.
Utolsóként távozott abból a nagy zenetanár-nemzedékből, amelyre mindig nagy-nagy tisztelettel és egyre több nosztalgiával gondolunk. Ő ezek között a régiek között is az egyik legnagyobb egyéniség volt. Emléke példa lehet mindenki számára, aki a sors megannyi kegyetlenségével dacolva úgy akarja végigküzdeni az életet, hogy valami maradandót is hagyjon maga után.
Varró Attila cikke alapján, amely megjelent a Vakok Világa, című folyóirat 1991. júniusi számában
