Kovács Oszkár 1949. január 11-én született Tarnaleleszen. Már kisgyermek korában el kellett hagynia szüleit és Béla bátyját, mivel szürkehályoggal született, később többszöri műtét után látása fokozatosan romlott.
Az általános iskolát Budapesten, a vakok iskolájában végezte. Tanárai hamar felismerték, hogy zenére milyen fogékony, jó fülű, abszolút hallású a gyerek. Az iskolában zongorázni, csellózni, majd bőgőzni tanult.
Az általános iskola befejezése után az 5. számú szakmunkásképző iskolában kefe-és seprűkészítést tanult. A szakvizsga letétele után nem a szakmában helyezkedett el, hanem telefonalközpont-kezelő lett. 1965-től közel két évtizeden át énekelt a Homérosz kórusban. Ott a tenor szólam főerőssége volt, szinte szólamvezetőként működött. Ugyancsak az említett évtől kezdve oszlopos tagja volt a szövetség zenekarának, melyben kiváló nagybőgősként biztos kísérő volt. Nemcsak e két együttesben kamatoztatta (a komolyzene területén) rendkívüli zenei képességeit, hanem (a szórakoztató muzsika világában) különböző kisegyüttesekben is gyakran szerepelt. Ezekkel a fiatal muzsikusokkal nagyon sokat játszott szövetségi és intézményi rendezvényeken és művelődési házakban. Több mint egy évtizeden át számtalan műsor szervezésében, zenei estek rendezésében segítette társait a szakmunkásképzőben, ahol Gévai Béla, az iskola vezető tanára mindig számíthatott rá. Kettejük kiváló együttműködéséből számtalan sikeres szereplés született. A látássérült fiatalok művészetét, kultúráját elvitték az ország minden részébe.
Kovács Oszkár 1977-től zongorahangoló lett, elvégezte a hangolótanfolyamot.
1978-tól egy évig a Kozmosz szövetkezetnél dolgozott.
1979-től 1992 végéig a Magyar Rádióban kiváló zongorahangolóként vált ismertté és kedveltté, munkáját ott is igen nagyra értékelték. Ezen kívül számos helyen dolgozott még. A vakok szövetségében mindenben segítette zenésztársait, kollégáit. Munkáját szövetségünk 1978-ban Braille-emlékérem odaítélésével ismerte el.
1983-ban kötött házasságából egy fia született, akiben tehetségének folytatóját látta.
A rádióban egyre több munkája volt; ha jó hangolót kerestek, őt ajánlották. Kiváló művészek stúdiófelvételeihez, hangversenyeihez mindig ő hangolta a zongorát. Munkahelyén nagyon népszerű volt; szinte minden osztályon ismerték és szerették. Németh Tamás zongoraművész, tanár sorstársunk is elmondta, hogy ha rádióskoncertje volt, Oszkár mindig hallatlan gonddal készítette elő még a stúdiót is, szurkolva az ő sikeréért.
A Magyar Rádió Nívó-díjjal ismerte el munkáját.
A sok munka, a túlzott igénybevétel felőrölte egészségét. Végül is 1992 december végén kórházba került. Súlyos betegség és szenvedés után 1993 január 28-án, 44 éves korában elhunyt.
A Vakok Világa, 1993 áprilisi számában megjelent Lak-István-cikk alapján.
